Vajon újratermeljük az egyenlőtlenséget?

Az általunk ismert világ kétségtelenül a változás irányába halad. A Szovjetunió szétesését követően senki sem kérdőjelezte meg az Egyesült Államok katonai és gazdasági fölényét, amely a szabadkereskedelem aranykorát hozta magával. A globalizáció ugyanakkor Kína felemelkedését is lehetővé tette, amely mára a szuperhatalom katonai és gazdasági kihívójává vált. A világ egyre inkább egy multipoláris berendezkedés felé halad, ahol már nincs egyetlen szuperhatalom, amelynek erőfölényét a többi ország maradéktalanul elfogadná. A világ így ismét polarizálttá válik, ami aláássa az általunk ismert szabadkereskedelmi rendszert. Ebben Donald Trump visszatérésének is megvan a maga szerepe, hiszen jelenlegi amerikai adminisztráció külkereskedelem politikája nem a szabadkereskedelem erősítését szolgálja. Ahogy az általunk ismert „golden ages” végéhez közeledünk, különösen indokolttá válik annak vizsgálata, milyen hatással volt a globalizáció a társadalomra, különösen abból a szempontból, hogy vajon hozzájárult-e az egyenlőtlenségek csökkentéséhez. Ugyanakkor nem mindegy, milyen szinten tesszük fel ezt a kérdést: más megvilágításba kerül a probléma, ha országok közötti, illetve országokon belüli viszonyokat vizsgálunk. A kérdés természetesen nem szűkíthető le csupán jövedelmi szempontokra – még ha ez a legkönnyebben mérhető és az adatok hozzáférhetősége miatt a leggyakrabban vizsgált dimenzió is. A neokolonializmus vizsgálata például legalább olyan meghatározó tényezője ennek a kérdésnek, mint a jövedelmi viszonyok. A cikk célja nem az, hogy minden kérdésre választ adjon, vagy általános igazságokat fogalmazzon meg ebben a rendkívül összetett témában. Sokkal inkább egy rövid, gondolatébresztő áttekintés kíván lenni.

Kína felemelkedése hozta el a globalizációt, vagy a szabadkereskedelem virágzása eredményezte Kína tündöklését? Tyúk vagy tojás kérdés – nehéz egyértelmű választ adni. Az mindenesetre biztos, hogy Kína központi szerepet játszott a globalizációban, különösen azt követően, hogy 2001-ben teljes jogú tagja lett a WTO-nak. Ez a döntés a tőke áthelyezését indította el az „első világból” a „harmadik világba”. Kínában a rendkívül alacsony egy főre jutó tőkeellátottság mellett – az ország méretéből adódóan – számottevő és olcsó munkaerő állt rendelkezésre.  A jobb élet reménye országon belüli migrációt is eredményezett, az alacsony fejlettségű, belső mezőgazdasági térségekből a külső, tőkeintenzív ipari központokba áramlott a népesség. Ez az időszak jelentős munkaerő-koncentrációt eredményezett ezekben az ipari régiókban. Ennek következményeként az összeszerelő tevékenységek fokozatosan Kínába tevődtek át, hiszen a szükséges munkaerő koncentráltan, nagy számban és alacsony költségek mellett volt elérhető. Míg a 2000-es évek elején a „made in China” felirat még sokak számára az alacsony minőség szinonimája volt, addig a 2010-es évektől kezdődően már senki sem nevetett ezen – és szégyenérzet nélkül vásárolta a Kínából érkező elektronikai eszközöket.

Két ország közötti jövedelmi konvergenciát(egy adott szintig) leggyorsabban az ipari szektor képes előmozdítani. Kína ennek ékes példája: az Egyesült Államokkal szembeni jövedelmi különbségei jelentősen csökkentek, amit az első ábra is szemléltet. Bár kétségtelen, hogy Kína állt a globális tőkekihelyezés középpontjában, más fejlődő országok – például India – is bekapcsolódtak a globalizáció révén kialakuló új értékláncokba, ami hasonló eredményekkel járt. Általánosságban tehát elmondható, hogy azok a fejlődő országok, amelyek sikeresen integrálódtak a szabadkereskedelem által létrejött globális értékláncokba, jelentős mértékben csökkenteni tudták az Egyesült Államokhoz viszonyított jövedelmi különbségeiket az 1960-as évekhez képest. Ebben a dimenzióban tehát a globalizáció hozzájárult az országok közötti jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklődéséhez. De vajon zéróösszegű „játék”-e a globalizáció?

Ha a globalizációnak voltak nyertesei, akkor szükségszerűen voltak vesztesei is. De melyik társadalmi csoport nyerte a legtöbbet a tőke áthelyezéséből, és melyik szenvedte el a legnagyobb veszteséget? Az adatok azt mutatják, hogy azok jövedelmi helyzete javult számottevően a globalizáció hatására, akik képesek voltak a tőkéjüket nemzetközi szinten mozgatni. Ezzel szemben azok, akik erre nem voltak képesek, a globalizáció „veszteseivé” váltak.

Köztudott, hogy a fejlett országokban – így az Egyesült Államokban is – a tőke tulajdonlásának megoszlása rendkívül egyenlőtlen. A második ábra az Egyesült Államok magántulajdonának (munka- és tőkejövedelmek) megoszlását szemlélteti három jövedelmi kategóriában: az alsó 50%, a felső 10%, valamint a kettő között elhelyezkedő 40% esetében. Az adatokból jól látható, hogy a társadalom legszegényebb 90%-ának tulajdonból való részesedése gyakorlatilag vagy nem változott vagy romlott, addig a leggazdagabbak még gazdagabbá váltak a vizsgált időszakban.

Más szóval, a „hollowing out” hatás növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket az Egyesült Államokban, ami az osztályok közötti feszültséget tovább tüzelte. Nem meglepő tehát, hogy az említett társadalmi csoportok gyakran az antiglobalista, populista politikusok célcsoportjaivá válnak a fejlett világban – így az Egyesült Államokban is.

A globalizáció társadalomra gyakorolt hatását számtalan szakirodalom fejtegeti. Ahogyan egy sporteseménynek, úgy a globalizációnak is megvannak a maga nyertesei és vesztesei. A globalizáció globális jövedelemnövekedés eloszlására gyakorolt pozitív vagy negatív hatását az egyik legismertebb ábra Christoph Lakner és Branko Milanovic 2013-ban publikált tanulmányából származik, amely „elefántgörbe” néven vált ismertté. Az ábra azt szemlélteti, hogy globálisan mely jövedelmi osztály részesült a legnagyobb jövedelemnövekedésben a vizsgált időszak alatt.

Kétségtelen, hogy az amerikai középosztály a feldolgozóipar kiszervezésének következtében jelentős munkahelyeket veszített, és sokan közülük elszegényedtek. Ezt a hatást azonban részben ellensúlyozta a kínai és indiai szegény rétegek középosztályba való emelkedése. Azonban Thomas Piketty és szerzőtársai 2018-as tanulmányában publikált „elefántgörbe” azt mutatja(3.ábra), hogy 1980 és 2016 között a globális felső 1% több mint kétszer akkora reáljövedelem-növekedést könyvelhetett el, mint a globális alsó 50%. A valódi nyertesek tehát azok voltak, akik képesek voltak globálisan mozgatni a tőkét.

Ugyanakkor az antiglobalista nézőpont gyakran kevésbé hangsúlyozza, hogy a feldolgozóipar „harmadik világba” történő kiszervezése milyen mértékű életszínvonal-emelkedést eredményezett a fejlett világban. A termelés kiszervezésének köszönhetően a fogyasztók ugyanazokhoz a fogyasztási javakhoz lényegesen alacsonyabb áron juthattak hozzá a fejlett világban. 

A kérdés már csak az, hogy a határokon átívelő tőkekihelyezésért milyen "árat" fizetett a tőkefogadó ország? Összességében tehát a globalizáció társadalomra gyakorolt globális hatása továbbra sem tekinthető egyértelműen pozitívnak vagy negatívnak.

A gyarmatosítás kezdete a 15. századra tehető, amikor a spanyol és portugál hajósok felfedezőutakra indultak más területek meghódítása és kizsákmányolása céljából. A felfedezések korszakában a katonailag erőfölényben lévő európai nagyhatalmak az évezred második felében fokozatosan alakították ki a harmadik világbeli gyarmati viszonyokat. A második világháborút követően azonban a gyarmati rendszerek felbomlása megkezdődött, és döntő többségük a 20. század végére lezártnak tekinthető. Bár abban a formában, ahogyan a gyarmati rendszerek korábban léteztek, a 21. század előtt megszűntek, elképzelhető, hogy hatásuk a gazdasági kapcsolatokban továbbra is fennmaradt — erre a jelenségre ma már neokolonializmusként hivatkozunk.

Tagadhatatlan, hogy a globalizáció következtében mérséklődtek a fejlődő (akik az értékláncokba be tudtak kapcsolódni) és fejlett országok közötti jövedelmi egyenlőtlenségek, ám érdemes feltenni a kérdést: mindez milyen áron történt? Vajon a nagyhatalmak a gazdasági és katonai erőviszonyaikat kihasználva a 21. században is függőségben tartják a náluk gyengébb országokat, vagy a gyarmatosító törekvések valóban a múlté? A válasz összetett és korántsem egyértelmű.

Magyarország példáján keresztül vizsgálva: a keleti blokk felbomlása után hazánk világkereskedelembe való integrációja felgyorsult, különösen az Európai Unióhoz való csatlakozást követően. A gazdasági unióval járó belső piacba való belépés révén a tőke – ideértve a munkaerőt, az árukat, a tőkét és a szolgáltatásokat – szabad áramlása jelentősen megnövekedett. A tőke egyrészt multinacionális vállalatok beruházásaiban, másrészt vissza nem térítendő EU-s támogatások formájában jelent meg. A multinacionális cégek – különösen a 2008-as pénzügyi válságot követően – olcsón jutottak hozzá a rendelkezésre álló, szakképzett munkaerőhöz, miközben a magyar dolgozók számára munkahelyet és kiszámítható jövedelmet biztosítottak.

A hazánkban megvalósuló beruházások és infrastrukturális fejlesztések valóban a felzárkózást szolgálták, ugyanakkor a nettó tőkeáramlás adatai elgondolkodtatóak. Magyarország nettó EU-s transzfere – vagyis az uniós kifizetések és befizetések különbsége – 2023-ban nagyságrendileg a GDP 2,3%-át tette ki, miközben a külföldi cégek profit-repatriációja GDP-arányosan meghaladta a 6%-ot, ahogy azt a 4. ábra is szemlélteti. Bár a hozzáadott érték egy része a béreken keresztül az országban marad, a profit jelentős hányada külföldre áramlik.

A multinacionális vállalatok ugyan munkahelyeket teremtenek, ezek azonban többnyire alacsony hozzáadott értékű ipari beruházások. A termelés magas hozzáadott értékű, tudásintenzív szegmense továbbra is a befektető ország határain belül marad. Ennek ellenére a közép-kelet-európai országok között a beruházások elnyeréséért kialakult verseny gyakran az adókulcsok csökkentéséhez vezetett. Ez a folyamat elsősorban a multinacionális-vállalatoknak kedvez, miközben kiszoríthatja a hazai cégeket a piacról, és tovább csökkenti az országon belüli adóbevételeket. A jelenség „race to the bottom”-ként vált ismertté. Emellett az is megfigyelhető, hogy az ország ipari exportjának jelentős része külföldi tulajdonban lévő cégek kezébe került, ami erőteljes gazdasági függőséget teremt a befektető ország – például Németország – gazdaságától. A gazdasági függőség tehát jelentős, és bizonyos esetekben már a neokolonializmus jegyeit is magán viseli.

A képet természetesen árnyalja, hogy hazánk – szuverén országként – önkéntesen, külső kényszerítés nélkül csatlakozott az Európai Unióhoz. Tagállamként hozzáférést kaptunk a közös belső piachoz, a fejlett technológiákhoz és az uniós forrásokhoz, amelyek hozzájárultak a fejlett országokkal szembeni lemaradás mérsékléséhez. Fontos továbbá, hogy az uniós tagságunk alatt nem állt fenn sem katonai, sem politikai kontroll, mint amilyen a 21. század előtti gyarmati rendszerekre jellemző volt – ezáltal a helyzet összképe korántsem egyértelmű.

Horváth Gergő - portfolio manager

Az APELSO cégcsoport által üzemeltetett blog célja kizárólag tájékoztatási és oktatási célokat szolgál, és nem minősül befektetési tanácsnak vagy elemzésnek. Az APELSO blogok lehetőséget adnak munkatársainknak, hogy személyes érdeklődésükön és látásmódjukon keresztül bemutassák a wealth management és befektetések világa iránt érdeklődőknek az aktuális trendeket, piaci folyamatokat, történéseket. Az írásokban megjelenő információk gondosan összeállítottak, azonban nem garantálhatóak teljes pontosságukban vagy frissességükben. Az APELSO Blogon megjelenő írások kizárólag személyes véleményeket tükröznek, és nem tekinthetők befektetési ajánlásnak vagy döntési alapnak. Az olvasóknak javasoljuk, hogy minden befektetési döntésüket saját körülményeik és szakértelmük alapján alaposan mérlegeljék, és szükség esetén kérjenek szakmai tanácsot egy képzett tanácsadótól.