Kevesen írnak annyira jól a tőkepiacok egyébként elvont és száraz témáiról, mint Cliff Asness. Asness az AQR nevű amerikai vagyonkezelő alapító-vezetője, rendkívül színes, impulzív személyiség (erről a monitorjai, pontosabban azok megmaradt darabjai tudnának mesélni), a kvantitatív, azaz az adat- és modell alapú befektetési megközelítés egyik vezéralakja. Asness legújabb tanulmányában egy olyan kérdéskörről ír, ami minden befektetőt érint: mennyire hatékonyak a piacok valójában?
Röviden a kérdés jelentőségét adó szakmai háttérről: amennyiben a piacok közgazdasági értelemben hatékonyak, akkor az árak a befektetők számára elméletileg rendelkezésre álló valamennyi információt tökéletesen tükrözik, nincsenek piaci félreárazások, nagyon nehéz többlethozamot eredményező módon okosabbnak lenni a többi befektetőnél. A tőkepiacokon évszázadok óta fújódó majd menetrendszerűen kipukkanó buborékok láttán abban konszenzus van, hogy a piacok nem tökéletesen hatékonyak, ugyanakkor kellően hatékonyak ahhoz, hogy tartósan többlethozamot realizálni változatlanul kivételes teljesítménynek számítson. Nem véletlen az elmúlt években a passzív, költséghatékony instrumentumok előretörése, hiszen az aktívan kezelt részvényalapok töredéke tudja csak felülteljesíteni tartósan a piacokat (az S&P Global adatai szerint ez az amerikai alapok esetében a költségeket is figyelembe véve ez az arány az elmúlt 10 évben mindössze 11% volt).
Asness mostani elemzésében ennél tovább megy, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a befektetőknek a fentiek miatt nem csak az a kérdés, hogy a piacok hatékonyak-e vagy sem, hanem az is, hogy a piaci hatékonyság mértéke időben hogyan változik. A poént lelőve: Asness megítélése szerint az elmúlt években a hatékonyság az egyedi részvények szintjén érezhetően romlott. Ezt a jelenséget szemlélteti például az is, hogy a legdrágább, illetve legolcsóbb részvények közötti értékeltségbeli különbözet (az ún. value spread) milyen mértékűre tágult az elmúlt években.